Tényleg a rosszfiúk kellenek?
Szinte közhely, hogy „mindig a rosszfiúk kellenek”. Azok, akik nem hívnak vissza időben, akik kiszámíthatatlanok, akik hol közel engednek, hol eltűnnek. Mégis újra és újra azt vesszük észre, hogy ugyanabba a dinamikába csúszunk bele: vonz a távolság, az elérhetetlenség, a bizonytalanság.
De a helyzet az, hogy legtöbbször nem a rosszfiú kell – hanem az ismerős érzés.
Hivatkozás másolásaHa a szeretet gyerekként feltételekhez kötött volt, ha figyelemért teljesíteni kellett, ha a közelség nem volt mindig biztonságos vagy kiszámítható, akkor felnőttként a nyugalom idegennek tűnhet. A stabil, figyelmes, érzelmileg elérhető partner nem bizserget – mert hiányzik belőle a megszokott feszültség. Az a gyomorszorító várakozás, hogy vajon ma is fontos vagyok-e.
A „rosszfiú” gyakran nem rossz, csak érzelmileg távolságtartó. És miközben azt hisszük, majd mellettünk megnyílik, valójában egy régi mintát próbálunk újraírni: ha most elég kitartó vagyok, ha most elég szerethető vagyok, akkor végre megkapom azt, ami korábban hiányzott.
A valódi kérdés tehát nem az, miért vonzódunk hozzájuk. Hanem az, hogy el tudjuk-e hinni: a szeretet lehet nyugodt is – nem csak küzdelmes.