Ráírj vagy ne írj? Mit tegyél, ha szakítás után nem bírod ki, hogy ne keresd?

A szakítás utáni egyik legerősebb – és legveszélyesebb – késztetés az, amikor hirtelen ellenállhatatlan vágyat érzel arra, hogy ráírj. Egy üzenet. Csak egy kérdés. Egy „Hogy vagy?”. Egy „Beszélhetnénk?”. Ismerős?

A probléma az, hogy a szakítás utáni ráírások többsége nem valódi kommunikációs szándékból születik, hanem érzelmi pánikból. Nem azért írunk, mert mondani akarunk valamit – hanem mert csillapítani akarjuk a hiányt, a bizonytalanságot, az elutasítottság érzését.

Amikor egy kapcsolat véget ér, az agyunk konkrétan elvonási tüneteket produkál. Ugyanazok az idegpályák aktiválódnak, mint egy függőségnél. Ezért érzed úgy, hogy „muszáj” ráírnod. Mert a kapcsolat egyfajta érzelmi biztonságot adott, és most ezt próbálod visszaszerezni – akár egyetlen üzenettel is.

Ez a legegyszerűbb, mégis leghatékonyabb szabály. Amikor rád tör az inger, hogy ráírj, ne tedd meg azonnal. Adj magadnak 24 órát. Írd meg az üzenetet a jegyzeteidbe, de ne küldd el. Nagyon gyakran már pár óra múlva is teljesen máshogy látod majd. Ami este még életbevágónak tűnt, reggelre jelentéktelenné válhat.

A „csak meg akartam kérdezni, hogy…”, „véletlenül nálad maradt a…” vagy „láttam ezt és eszembe jutottál” típusú üzenetek ritkán őszinték. Ezek általában csak kerülőutak arra, hogy újra kapcsolatba lépj vele. Ha valóban vissza akarod kapni, egy félrevezető vagy passzív-agresszív üzenet nem fog közelebb vinni.

Van olyan helyzet, amikor a kapcsolatfelvétel indokolt lehet. Például ha:

• lezáratlan gyakorlati ügyetek van,
• valódi bocsánatkérést szeretnél megfogalmazni,
• vagy ha idő telt el, és nem impulzusból írsz.

A kulcs az idő. Az azonnali üzenetek szinte mindig az érzelmi feszültség levezetéséről szólnak, nem a kapcsolat újraépítéséről.