Önző vagy, vagy végre elkezdted szeretni magad?
„Gondolj magadra is!” – halljuk gyakran. Mégis sokan zavarba jövünk ettől a tanácstól. Vajon hol a határ az egészséges önszeretet és az önzés között?
Különösen nehéz erre válaszolni azoknak, akik megszokták, hogy mindig másokat helyeznek előtérbe. Szülőként, társként vagy barátként gyakran úgy érezzük, hogy a szeretet egyenlő az önfeláldozással. Pedig van egy pont, amikor a folyamatos alkalmazkodás nem erény, hanem kimerülés. Amikor már nem örömmel adunk, hanem kötelességből.
Az önszeretet nem azt jelenti, hogy mindig magunkat választjuk. Inkább azt, hogy a saját érzéseinket, szükségleteinket és határainkat is fontosnak tartjuk. Tudunk pihenni, segítséget kérni vagy akár nemet mondani anélkül, hogy emiatt bűntudatot éreznénk.
Az önző ember azt kérdezi: „Nekem mi jó?” Az önmagát szerető ember pedig azt: „Hogyan lehet ez jó nekem is és másoknak is?” Ez a különbség talán aprónak tűnik, mégis lényeges. Az önzés csak önmagára figyel, az önszeretet viszont egyensúlyra törekszik.
A repülőgépeken mindig azt kérik, hogy vészhelyzet esetén először a saját oxigénmaszkunkat tegyük fel, és csak utána segítsünk másoknak. Nem azért, mert fontosabbak vagyunk, hanem mert csak akkor tudunk segíteni, ha mi magunk is rendben vagyunk.
Az életben sincs ez másként. Ha teljesen kiürítjük magunkat, előbb-utóbb nem marad energiánk szeretni, figyelni vagy támogatni másokat. Az önszeretet tehát nem önzés, hanem felelősség önmagunkért.
A valódi kérdés nem az, hogy gondolunk-e magunkra. Hanem az, hogy miközben másokról gondoskodunk, emlékezünk-e arra: mi is számítunk. Nem jobban, nem kevésbé – egyszerűen ugyanannyira.