Miért érezzük magunkat kevesebbnek, miközben minden rendben van?

Van munkád, működik az életed, haladsz, mégis ott motoszkál benned egy furcsa érzés, mintha nem lennél elég. Nem történt semmi konkrét kudarc, nincs látványos probléma, mégis gyakran összehúzódik a gyomrod, amikor mások életére nézel. Ez az érzés nem egyéni hiba sokkal inkább annak a kornak a lenyomata, amelyben élünk.

A közösségi médiában folyamatosan kész életekkel találkozunk, sikeres projektek, boldog pillanatok, esztétikus hétköznapok. Az agyunk azonban nem tud különbséget tenni aközött, ami válogatott pillanat, és aközött, ami teljes valóság. Így amikor mások csúcspontjait a saját átlagos napjainkhoz mérjük, szinte törvényszerű, hogy kevesebbnek érezzük magunkat még akkor is, ha objektíven minden rendben van.

A fejlődés kultúrájában élünk, ahol szinte minden azt üzeni, hogy még nem vagy ott. Még jobb test, még sikeresebb karrier, még tudatosabb életmód. Ez a folyamatos megfelelési kényszer könnyen elhomályosítja azt, ami már most is működik. Ahelyett, hogy megérkeznénk az eredményeinkhez, azonnal a következő lépcsőfokot keressük és közben elveszítjük az elégedettség érzését.

Lájkok, elismerések, teljesítmények, sokszor ezekből próbáljuk meg lemérni a saját értékünket. Ha kevesebb a visszajelzés, ha nem érkezik azonnali megerősítés, könnyen azt hisszük, velünk van a gond. Pedig az értékünk nem arányos a visszajelzésekkel, csak ezt ritkán tanultuk meg felismerni.

Sokunk fejében él egy kritikus hang, ami már jóval korábban kialakult az elvárásokból, megfelelésből, kimondatlan szabályokból. Ez a hang akkor is megszólal, amikor látszólag minden rendben van és finoman, de kitartóan kérdőjelezi meg az elégséges voltunkat. A probléma nem az, hogy megszólal, hanem az, ha automatikusan elhisszük.