Már mindenki ADHD-s? Az igazság, amit kevesen mernek kimondani

Az utóbbi években egyre gyakrabban halljuk a hétköznapokban: „biztos ADHD-s”, „ez is tipikus ADHD”, „nekem is van egy kis ADHD-m”. Elég, ha valaki feledékeny, szétszórt, nehezen koncentrál vagy egyszerre túl sok mindenbe kezd bele, és máris rásütjük a címkét. De vajon valóban ennyire egyszerű lenne? Mi is az ADHD valójában?

Az ADHD az attention deficit hyperactivity disorder rövidítése, magyarul figyelemhiányos hiperaktivitás-zavar. Ez egy idegrendszeri fejlődési zavar, amely már gyermekkorban megjelenik, és az esetek jelentős részében felnőttkorban is fennmarad. Nem szokás, nem nevelési hiba, nem „lustaság”, és nem is egy átmeneti állapot.

• Figyelemzavar: nehezített koncentráció, könnyű elterelődés, feledékenység,
• Hiperaktivitás: belső nyugtalanság, állandó mozgáskésztetés,
• Impulzivitás: meggondolatlan döntések, félbeszakítás, türelmetlenség.

A modern életmód sok olyan tünetet produkál, amelyek felszínesen hasonlítanak az ADHD-ra. Állandó értesítések, információs zaj, multitasking, alváshiány, krónikus stressz - mind rontják a koncentrációt és növelik a szétszórtságot. Ettől azonban még nem lesz valaki ADHD-s.

A közösségi média és a rövid, leegyszerűsített tartalmak szintén hozzájárulnak a félreértésekhez. Egy-egy videó vagy poszt alapján könnyű magunkra ismerni, de az ADHD nem néhány „vicces” tünetből áll, hanem az élet számos területét tartósan és jelentősen befolyásolja.

Mindannyian lehetünk néha figyelmetlenek, szétszórtak vagy túlterheltek. Az ADHD esetében azonban:

• a tünetek gyermekkor óta jelen vannak,
• tartósak, nem csak időszakosak,
• jelentős nehézséget okoznak a tanulásban, munkában, kapcsolatokban,
• több élethelyzetben is megjelennek (otthon, iskolában, munkahelyen).

Az ADHD-s emberek gyakran nem „rosszul viselkednek”, hanem másképp működik az idegrendszerük. Sokuk rengeteg energiát fordít arra, hogy alkalmazkodjon egy olyan világban, amely nem rájuk van szabva.

Az ADHD diagnózisa nem önbevallás alapján történik. Szakember (pszichiáter, klinikai szakpszichológus) végzi, részletes interjúk, kérdőívek, gyakran gyermekkorra visszanyúló információk alapján. A cél nem a címkézés, hanem a megértés és a megfelelő támogatás.